05/06/2026
Ma ötven éve, hogy meghalt Latinovits Zoltán. Azt hiszem, több nemzedék is fel tudja idézni, éppen hol érte a rádió híre arról, hogy Balatonszemesen a Nagykanizsáról Budapestre tartó gyorsvonat alatt lelte halálát a színész.
Számára élet-halál kérdése volt Balatonszemes.
Nagyszüleim nyaralója néhány háznyira volt Tinka néniéktől a Semmelweis utcában. Tinka néni valóságos intézménynek számított Szemesen. Nemcsak azért, mert Gundel lány volt, nem is azért, mert három híresség édesanyjaként ismerhettük (Latinovits mellett Bujtor Istvánt és Frenreisz Károlyt is ő szülte), hanem mert óriási szíve volt, valamint mindenről kendőzetlenül elmondta a véleményét. Egyszer talán valamilyen különleges pillangó okán áthívott minket magukhoz, hiszen nagybátyám lepkét gyűjtött. Ámulatunkra egy kisebb társaságban a teraszon ott borozott Latinovits. Amikor egy német barátunk a kerítésen bekiabálva keresett minket, ő éktelen dühbe gurult, mi pedig kezünkben a ciános üvegekkel, ám a lepkét hátrahagyva iszkoltunk. Tinka néni később fiát mentegetve mondta nekünk: „Ne haragudjatok Pikire, nagyon ki van merülve”.
Kamaszként is tudtunk a tehetségét felőrlő és szenvedélyét szenvedéssé tevő betegségéről, de így tartottuk hitelesnek őt. Cipollaként és az őrnagyként Örkény remekében. A bakelit lemezt, amelyen Ady verseit mondta, agyon hallgattuk azokban az években. Volt némi fogalmunk vitairatnak beillő könyvéről, a Ködszurkálóról. Valahogy megalázónak éreztük, hogy – más színházakból talán kitiltva – az Operettszínházban játssza a kutyát, akit Bozzi úrnak hívtak.
Azon a júniusi késő délutánon ott Szemesen valaki azt a hírt hallotta, hogy „egy bácsit” ütött el a vonat. Tény, hogy Latinovits, noha még 45 éves sem volt akkor, már szinte teljesen megőszült.
Nyaranta mindig elmegyünk szemesi sírjához, amelyet mindig beborítanak a nemzetiszínű szalagok. Gyakran eszembe jut Nagy László döbbenetes verse, a Gászom a Színészkirályért, a maga tehetetlen dühével: „Megfojtom a heroldokat, / kik halálodtól hízva gurulnak, / vért gurguláznak…” A szemesi vasúti sínek mellett ma különleges jelentést kap a záró metafora a mozdonykeréknagy koszorúkról.
Latinovits Zoltán nemcsak halálával kötődik Balatonszemeshez, hanem élete is összefonódik vele. Annak idején a Vigilia folyóirat sorozatban hozta az általa írt „Bagó story”-kat, a puli sétáltatása közben támadt gondolatait.
Az írások dedikálása: „Évának, Amerikába.” Ismerjük ezt a gyötrelmes szerelmet Ruttkai Évával. 1975 júliusában ezt veti papírra: „Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík. Egyedül vagyok. (…) Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja. Kilazult karom a derekad közül, de a kezedet fogom. (…) Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz.”
Ott, Szemesen a kis puli jelenti neki a vigaszt: „Ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem tudom, mi van vele.”’ Jól ismervén a 70-es évek Balatonszemesét (az úgynevezett orosz táborban tőlünk pár száz méterre nyaraltak a szovjet katonatisztek gyerekei, „a lengyel” kifőzdéje az utca túloldalán volt), derűvel és megindultan olvasom sorait:
„Vénasszonyok nyara. Meg mindnyájunké. Eltűnt a sok zsibongó orosz gyerek, német házaspárok, akik a Trabantban alszanak, hogy olcsóbb legyen, és csehek, akik a Skoda alatt fekszenek eső esetén, hogy össze ne gyűrjék az üléshuzatokat, eltűntek a kispolgárok, akik a balatoni két hétre és karácsony szent napjára gyűjtik 365 napon át a pénzt és dühösen nyaralnak, dühösen szeretnek, a hosszúhajúak, akiknek rövid a nappal és hosszú az italos éjszaka, és bezárt a lengyel kifőzde is, miután megkeresték a bablevesen az egész évi életet, sőt többet. Vénasszonyok és okos emberek nyara, akik a szeptemberi bágyadt búcsúzónál keresik meg a végtelen nyugalmú Balatont. De a Balaton még mindig 100 méterre van. Anyám jön, csak lenézett, nehogy igyam, és vegyem be a gyógyszereimet, elvégre a zárt osztályból jöttem, nem a munkásosztályból. (…) Megérkezünk. A fű zöld, a part a régi, csak a pecások és a csónak hiányzik. Előttünk Badacsonytól Tihanyig a panoráma, olajosan sima a víz és kék, kék, mint a hegyek, kék mint az ég. ’Mint Anyám paplanja, az a kék folt ...’ Bagó szertartásosan eljátssza játékát a homokban. Lassan, fenségesen ereszkedik a vízbe, kiszalad, megrázza vizes gyapját, azután visszalejt a vízbe. Ledobom a zekémet, én is lemegyek. Hűvös a víz, de miután megszokja a test, lágyan simogat, frissít, éleszt, mint az anyai szó, Ez a víz a boldogság tava! Isten tava. Sistereg körülöttem, foccsan, loccsan, a víz, bár gúnyos, lányos, ízes, mint a magyar szavak. A friss kenyér bele, a sör habja, a forrás círógatása: minden együtt. Anyaöl. Halezüst. Rézpénzek hullása. Újjávarázsolt a víz, belebújok az ingembe, indulok vissza a· biciklivel. (…) Mára búcsúzunk a víztől. Minden búcsú egy kis halál, de holnap újra látjuk, és soha nem lehet megunni, a látvány lenyűgöző, felemelő.”
Azzal kezdtem, hogy Latinovits Zoltán számára élet-halál kérdése volt Szemes.
Ismerjük, ahogy a Balaton sima víztükre szinte egyik pillanatról a másikra fodrozódni kezd. Ha szél támad, amely hozza a komor fellegeket, egyszerre minden meg tud változni. Erre az 1976. június 4-i viharra emlékeztet Nagy Gáspár, akinek verse ott áll Latinovits sírja mellett egy fatábláva vésve:
Vándor, ki erre jársz,
sírj vagy nevess,
zokogó víz,
Balatonszemes
fái görcsben a tóra hajolnak
hatalmas nagy fia holtán,
ki voltál
Latinovits Zoltán.
Pünkösdi lángnyelv
júniusi szélben
lecsap a habokra,
hazányi vakokra
boldog vagonokra.
Napfogyatkozás
egy
júniusi éjben.
