23/02/2026
Viškovo és a Halubajski zvončari-k világa
Amikor elkezdtünk házat keresni, az elsődleges szempont a tenger közelsége volt. Megszállottan igyekeztünk olyan ingatlant találni, amely a vízhez közeli, ezért sokáig szóba sem jöttek a hegyvidéki falvacskák, amelyek valójában 10-15 percre vannak a parttól. Egy esős napon, szinte feladva már álmainkat, gumicsizmát húztam és lesétáltam a városba, ahol az első fotó, amibe belebotlottam, egy viskovói ingatlan volt, 15 percre Rijeka kikötőjétől, de már a hegyek ölelésében.
Viskovo nem volt számomra ismeretlen, hiszen tavaly ide követtük a farsangi időszakot lezáró, démonűző zvončari-kat. Valamikor ezen a környéken keményen dolgozó birkapásztorok éltek, akik a legenda szerint a török hadak, más forrás alapján pedig az erdőben élő vámpírok és démonok elűzése céljából öltöttek rémisztő maskarát, óriási, fém kolompokkal, állat-és démonfejeket ábrázoló bacsukákkal a kezükben. A Halubje vidékén élő emberek évszázadok óta őrzik ezt a tradíciót, amely napjainkban egyre erősödik, és szinte helyi identitássá nőtte ki magát. Jelenleg ők a téli, farsangi ünnepségek legfontosabb tagjai, akik ijesztő maskarájukban elűzik a telet, majd rituálisan elégetik a pust-babát, amely az elmúlt év összes rossz, fájdalmas emlékének őre. A Világörökség részeként is számon tartott eseményt egy éves felkészülés előzi meg, hiszen a zvončarik nem pusztán beöltöznek, de maguk készítik szertartásos ruhájukat is, és gondosan ápolnak egy igencsak zárt közösséget. A nagyböjt kezdete előtt három napon át gyalogolnak a vidéken, hatalmas és nehéz sámánköntösükben, felverve a falvak népét, hangosan kolompolva, csörömpölve, hogy a bent rekedt démonokat és szellemeket elűzzék. Hogy ez a háromnapos zarándoklat milyen megterhelő, azt csak elképzelni lehet, gyakran a jeges, havas erdőkön át gyalogolnak több tíz kilós ruháikban, amelynek azonban rövid ujja van, és a derekukon függő súlyos, fémkolompokat zörgetik nagy hanggal- napi 27-28 kilométeren át. A falvakba érve az asszonyok főtt étellel és borral kínálják őket, hogy meghozzák a szerencsét, és gyakran egész sor ember követi őket, megbabonázva erejüktől.
Aki egyszer látta már őket, sosem feledi. Páratlan élmény, földön- és időn túli szertartás, lélek-mélyig hatoló.
Minden szereplő egyben allegorikus képe az emberi sötétségnek, a pörgő-forgó, vicceskedő medve, a háztetőkön ugráló ördög, a feketére mázolt katona, a részeg és koszos pust-baba, a kommander, aki megregulázza a hatalmas démonokat, a folyton hangoskodó zenészek és természetesen az óriási, félelmetes zvončari-k, lényünk zabolátlan szörnyei.
A pogány, szláv kultúra alakjai olyan mélyre mennek az emberi lélek ismeretében, akárcsak egy kiadós pszichoanalízis.
Szinte repül a lelkem, hogy a házunk előtt minden évben démontánc lesz, és a helyi sámánkultúra legikonikusabb helyén lesz a fészkünk.
Minden jó, ha a vége jó. Jövőre már sütöm is a farsangi fánkot nekik.
